Lehet, hogy unalmas már sokaknak ez a téma de most a sok fagyos bejegyzés után, egy ilyen is kell.
Engem valahogy a vulkánok mindig lázba hoznak, most pedig találtam képeket az 1980-as kitörésről. Nekem tetszenek, remélem másnak is fog.
Kicsit regélek aztán jöjjenek a képek! Jó néhány kép...
,,... az Egyesült Államok területén alig találunk vulkánokat, s noha akad néhány olyan lenyűgöző méretű, 4000 méter fölé nyúló vulkáni kúp, mint a Mt. Shasta vagy a Mt. Rainier, a történelmi időkben mindössze néhány kisebb jelentőségű kitörést jegyeztek fel." Írja P. Francis 1976-ban a Vulkánok című könyvében.
Megállapítása csak részben meglepő. 1980. március 27-ig a szakemberek véleménye is megoszlott. Néhány megszállott földtanoson kívül alighanem csak a Cascade-hegység maroknyi indián lakossága hitt a hegykúpok hatalmas erejében, s tekintett rájuk megkülönböztetett figyelemmel.
A cowlitz indiánok például a St. Helens remegését és mormogását mindig a hegy beszédének tartották, s ügyeltek Lawelatla vagyis Akitől a füst jön üzenetére. Más indián népcsoportok a szent tűz őrzőjeként tisztelték és Tűz-hegynek, Tah-one-lat-dah, Tűz Hölgyének nevezték, akikhez minden felől jöttek parázsért.
Crandell és Waldron, az Amerikai Egyesült Államok Földtani Szolgálatának (USGS) munkatársai tollából 1969-ben cikk jelent meg: A tűzhányótevékenység veszélye a Cascade-hegységben (Volcanic Hazards in the Cascade Range). A szerzők a hegység földtörténeti közelmúltban lezajlott kitöréseinek vizsgálata alapján tűzhányótevékenység fölújulását várták, s a 17 tűzhányó közül erre a Bakert, a Rainiert, a St. Helens-t és Shasta-t, mint a legveszedelmesebbeket, tartották esélyesnek.
A pusztítás legvalószínűbb módjait szintén fölvázolták: a nagy tűzhányókúpok múltbeli működéséből következően elsősorban heves, robbanásszerű hamu- és horzsakő kitörések,salakszórások, s a hirtelen hó- és jégárolvadás miatt iszap- és zagyárok valamint az utóbbiak által a folyókon támasztott árvizek lehetségesek. Mivel az említett tűzhányókat nyáron is vastag hó födi, s tekintélyes jégárpalástot hordoznak és mert viszonylag sűrű ,közepes és nagyvárosokkal megtűzdelt településhálózatból emelkednek ki, amelyek ráadásul a villamos áramot a kúpok szoknyáján földuzzasztott víztárolók erőműveitől kapják, egy esetleges tűzhányóébredés igen súlyos károkat okozhat.
Mintha a két szakembert szándékozná igazolni, 1975-ben a Baker pöfékelni kezdett. Tövében bezárták a sátorozóhelyeket, a közelében létesített víztározók szintjét lesüllyesztették, hogy az esetleges árvizek elférjenek bennük. Az óvintézkedések azonban feleslegesnek bizonyultak.
A tűzhányók történetének vizsgálata eközben folytatódott. Crandell 1978-ban Mullineux-val újabb, csak a St. Helens-szel foglalkozó cikket jelentetett meg, amelyben megjósolták, hogy e békésnek tűnő, hófödte hegykúp még az ezredforduló előtt kitör.
A St. Helens ( Lawelatla) a Cascade-hegység legfiatalabb, legtevékenyebb és a legtöbb horzsakövet termelő nagy-tűzhányói közé tartozik. A kora legfeljebb 35-37 ezer év. Szerkezetét tekintve réteges tűzhányó (szratovulkán). Élettörténetének utolsó 4500 esztendeje ma már részletesen ismert.
1980 márciusában földrengések sorozata jelezte, hogy az Észak-amerikai lemez peremén, az itt alábukó Juan de Fuca-lemezhez kapcsolódó mélytengeri árok közelében fekvõ vulkán újra életre kelt. Március végén már kisebb gõz-és hamukitörésekre is sor került. Ennek során a hegy körzetét lezárták, és a környezõ falvakból több mint, 300 lakost kitelepítettek. Ugyanakkor kamerákkal, mérõmûszerekkel bástyázták körül a hegyet, hogy minden rezdülését megörökíthessék. Így a St. Helens az utóbbi évek, évtizedek legjobban megismert vulkánja lett.
Helikopterekrõl megállapították, hogy a régi kráterben újabb, 50 méter mély kráter nyílt, amely április elejére 300 méteresre mélyült. A csúcs közelében, az északi lejtõn pedig lassanként 100 méter magasra duzzadó kúp jelent meg. A fõkráter felé kijáratot nem találó magma keresett erre utat magának.
1980. május 18-ának reggelén bekövetkezett a nagy kitörés. A kettős, csúcs- és oldalrobbanás, amelynek hangja 240 km-re elhallatszott, szempillantásnyi idő alatt 1 km3 porrá zúzott törmeléket röpített a levegőbe és szörnyű felhőként vad gyorsasággal örvénylett fel az égre.
,, Vancouver! Vanccouver! Bekövetkezett!"- kiáltotta adóvevőjébe David Johnston, és a következő pillanatban a 320 km-es óránkénti sebességgel lezúduló, 800 °C-os izzó felhő nyomtalanul elemésztette.
A vulkán lejtõit borító fenyõerdõ hatalmas fáit tövestõl csavarta ki a földbõl. Az iszapáradat a krátertõl 15 km-re lévõ folyóvölgyben több mint tíz méter vastagságban halmozódott fel. A csúcs 20-25km-es körzetében a növényi és állati élet minden nyoma elpusztult. Az óvintézkedések révén csak pár emberéletet követelt a kitörés. A magasba feljutó iszapfelhõt az uralkodó Ny-i szél több száz kilométeres távolságba sodorta tova. A lehulló hamu még 300 km-re fekvõ települések utcáira is öt centiméter vastag szõnyeget terített. 
A hamufelhõ 300km-es körzetben bénította meg a közlekedést, a gépkocsik, repülõgépek légszûrõi tömõdtek el, csatornahálózatok mentek tönkre. A környék farmjain több száz hektoliter tej ment veszendõbe. A kitörés nyomán a korábban szabályos kráterkúp helyén észak felé nyitott, félholdas kaldera képzõdött, melyben szeptemberre kis dagadópúp jött létre a sûrû lávából. A St. Helens 1980 májusi kitörése 1km3-nyi anyagot szolgáltatott.
Ez mindössze egyharmada a Vezúv híres-hírhedt Kr.u.79-es, Pompejit elpusztító kitörésekor felszínre érkezett anyagnak, és messze elmarad a Tambora 1815-ös 80km3, a Krakatau 1883-as 18km3 kitöréseitõl.
