Úgy éreztük ideje lenne írni magáról az abrázióról is ha a blog erről szól.
Az abrázió fogalmát mi a földrajzi értelemben vettük, az orvosi jelentésének taglalását meghagyjuk más, SOTE-ÁOK vagy DE-ÁOK deákjainak. A képek nem tetszettek.
Tehát maradjunk az abráziónál vagy szebb kifejezéssel a hullámverésnél.
Ám itt ismét kell egy kis kitérőt tennem: nehogy, összetévessze valaki a nagy sikerű 2010-es izlandi drámával, a Hullámverés (Brim) című filmmel.
Blog csapatunkban van egy kiváló Finnország kutató és kiváló filmkritikus. Ajánlom figyelmébe ezt az északi drámát és reméljük megosztja majd velünk tapasztalatait a filmmel kapcsolatban.
De térjünk vissza magára az abrázióra.
A jelenség a hullámveréses tó- és tengerpartokon a víz kőzetekre kifejtett romboló munkája, az eróziós folyamatok közé tartozik, neve a latin abrasio vagyis levakarás, lefaragás, levésés szóból ered.
A Moher sziklák Írország nyugati partjainál.
Az abrázió munkája kettős, ugyanis nem csak a hullámverés, tehát a víztömeg falhoz csapódását jelenti, hanem a hullámok által előzőleg már a partról lepusztított törmelék falhoz csapását, tehát a hullámmarást is magában foglalja ez a fogalom. Elsősorban a nagy tengerjárású területeken (elsősorban Óceán partok amelyek nyitottak) fordul elő, a zárt, öböl szerű tengerekben inkább építő munkát végez a tenger. Példaként felhozhatjuk az Atlanti Óceánt, ugyanis Kanada partjainál akár 20 méteres szintkülönbség is lehet a legkisebb (apály)-, és a legnagyobb vízjárás (dagály) között. (Lent: a Fundy öbölbe betörő víz útja összeszűkül, ezáltal egyre magasabbá válik a vízszint dagálykor.)
A Fundy öböl partja, egy kisebb hullámverési szirttel. Egy földrajzi lexikonban is ez a kép van de ott 25 évvel korábban...mintha nagyobb lett volna...
A tenger viszont eléggé válogatós: először a puhább kőzeteket, illetve a repedezettebb kőzetű területeket kezdi el pusztítani, utána a maradékot ami ugyebár a keményebb. A víz pusztításának első jele, az abráziós fülke, ha ilyet látsz a közelben menekülj; a következő évtizedekben (évszázadokban) ne állj folyamatosan mellette, felette alatta, mert összeszakad egy idő után és akárhol is vagy nem jó érzés ha a kőzet rád esik :). Az apály és dagály közötti szintben, a víz elkezdi munkáját és a kőzetbe egy mélyedést váj, amely folyamatosan hátrál, a fülke pedig egyre jobban "mélyül".
Egy abráziós fülke alatta pedig már egy barlang
Ekkor ha a kőzetnek még nincs kedve összeomlani létrejön az abráziós barlang, amely egy jó nagy lyuk a partfalban amely elég mély ahhoz, hogy hát barlangnak hívják (mert az menő és sok német turista jönni megnézni lenni sok pénz idegenforgalom, occó occó) ilyen például a Capri szigetén található kék barlang. Elsősorban a hullámarás tehát a törmelék pusztító munkája kell hogy érvényesüljön, hogy barlangok alakulhassanak ki.
Amikor a partfal alatt már nincs kőzet ami alátámassza, akkor leomlik és létrejön az abráziós terasz, amely szinte folyamatosan feltöltődik, általában már koptatott apró kavics és homoktörmelékből áll. A tenger felé leejtő térszín amelynek nagy része gyakran csak apály idején bukkan fel.
Abráziós terasz, kétszer:
Apály
Dagály
Ha a keményebb kőzet merőleges a partfal irányára, akkor a tenger gyönyörű félszigeteket alakít ki, amelyekbe a későbbiekben ugyanúgy elkezd dolgozni a víz és egy abráziós kaput hoz létre.
Egy abráziós kapu
Ausztráliai abráziós szirtek (a 12 apostol nevű sziklaalakzat része)
Amint ez a kapu beomlik létrejön az abráziós szirt, sziget vagy torony (ki hogyan hívja de inkább szirt). Természetesen a természet, jelen esetben a vizek az óceánok és a tengerek itt is győzedelmeskednek és a végén a szirtek is összeomlanak, és minden kezdődik előröl.
